Földünk szépségei: Spanyolország

2014/06/05-2014/06/14

1. nap

Az utazás és séta a városban

Egyszer már voltam Madridban 10 napot /ezen a linken olvasható/, de Madridot sosem lehet megunni, ezért újra ellátogattam oda, ezúttal jelenlegi párommal. A gépünk délelőtt fél 11-kor indult Budapestről. Mivel akkoriban Salgótarjánban laktam, onnét utaztunk fel busszal. Ez volt a 3. repülőutam /az első kettő Madridba oda és vissza/ és nagyon féltem újra repülőre szállni. Főleg a leszállásokat utáltam és utálom a mai napig is. Szerencsére gond nélkül megérkeztünk a spanyol fővárosba. A reptéren egyből a metró megálló felé indultunk, mely közvetlenül a repülőtéren található. A táblákat követve könnyen odataláltunk. Vettünk egy 10 utazásra szóló jegyet. A Nuevos Ministerios megállóban átszálltunk és egy másik metróval elmentünk a Puerta del Sol-ig. Onnét kb. 5 perces sétaútra volt a szállásunk a Palacios Fuencarral nevű hostalban. Mivel rendkívül közel volt a városközponthoz, az volt az egyik legnyüzsgőbb utca. Viszonylag könnyen megtaláltuk az épületet, a bejelentkezés is simán ment. A szobánk nagyon tiszta volt, bár nem túl nagy.

Íme néhány kép a szállásról:

A folyosó

Kedvenc tükröm a közös helyiségben

Egy részletes térkép a falon

A hostalba lépéskor ez a kép fogadott

Közös helyiség

Miután kicsit kifújtuk magunkat tettünk egy sétát a városban.

Madrid az Ibériai-félsziget közepén, Új-Kasztília síkságán, a Mezeta fennsíkján, a Meaques patak és a Manzanares folyó, illetve anyafolyója, a Jarama partján, az ország mértani középpontjától néhány km-re található. Tengerszint feletti magassága: 665 m, amivel Európa egyik legmagasabban fekvő városa. A várostól mintegy 50 km-re északra emelkedik a Sierra de Guadarrama és északnyugatra a Sierra de Gredos, délen a Toledói-hegyek, délkeleten és keleten pedig a La Mancha-fennsík határolja.

A város elnevezésének legelső dokumentált formája az arab megszállás alatti időkből származó Madzsrít, amelyet óspanyolul Magerit alakban írtak át. Az arab Madzsrít, valamint a modern Madrid név a legvalószínűbbnek tartott elmélet szerint pedig a latin MATRIX /anyaváros/ középkori újlatin /mozarab/ fejleményéből származik. A szó a mai spanyolban is létezik matriz alakban, főként anyaméh jelentésben.

A madridiak igazi lokálpatriótaként a mennyország előszobájának tartották fővárosukat. De mára már felhagytak a "de Madrid al cielo" /Madridból a mennyországba/ hangoztatásával, amióta Madridra is lesújtott a nagyvárosok szokásos átka: a zaj, a forgalmi káosz és a légszennyezés.

Először a Puerta del Solra mentünk, ahol élőszobrok szórakoztatták a jónépet.

A Puerta del Sol, azaz Nap-kapu Madrid szíve. Tíz utca fut itt össze. Itt áll a 0 km-t jelző tábla, a tér keleti felében pedig a főváros jelképe, az eszegető mackó szobra emelkedik. /A nevét adó kapu ma már nincs meg, az elbeszélések szerint a 13. században létezett, keletre nézett, íve alatt a felkelő napra lehetett látni./ A tér mozgalmas múltra tekint vissza, melyet felkelések, forradalmak, merényletek, kivégzések /ezek egyikét Goya is megörökítette/ bizonyítanak.

Az egyik élőszobor a Karib tenger kalózai c. filmből ismert Jack Sparrow-nak volt beöltözve és valóban szakasztott mása volt, még az is, ahogy megjátszotta magát. Csináltunk róla 1-2 képet, amiért persze mindig várnak némi adományt, de mivel mi nem adtunk neki, először csak méltatlankodott a Jack Sparrow-től megszokott stílusban, majd a fejünkhöz vágta, hogy paparazzik /lesifotósok/ vagyunk. Vicces volt. Mikor legközelebb arra mentünk, már mesziről integetett.

Jack Sparrow

Egy másik élőszobor

Tovább sétáltunk a királyi palota felé. A királyszobrokat mindenképp meg szerettem volna nézni, mert amikor legutóbb ott voltam, az kimaradt. A palota előtti téren, a Plaza de Oriente-n meg is találtuk őket.

A Toro, azaz a Bika nevű bár a Királyi palota közelében

A Királyszobrok seregét IV. Fülöp 1640-ben Itáliában készített lovasszobra vezeti. A szobrot Pietro Tacca alkotta, statikailag Galilei tervezte meg. A szobor két oldalán és mögötte a nyugati gót uralkodóktól kezdve 39 királyszobor sorakozik.

IV. Fülöp lovasszobra

I. Ramiro (791 – 850) Asztúria királya a Kantábriai-házból származik. I. (Diakónus) Bermudo fia, II. (Tiszta, Szemérmes) Alfonz utóda. Édesanyja az egyik forrás szerint Numila, másik forrás szerint Ursinda. Elődje uralkodásának vége felé szinte folyamatosan lázadozott II. Alfonz ellen, akinek végül a társuralkodója lett, és 842-ben, II. Alfonz halálakor, követte is a gyermektelen uralkodót a trónon. A hatalom megtartásáért le kellett győznie Nepociano grófnak, II. Alfonz sógorának az ellenállását. (A gróf II. Alfonz ismeretlen nevű leánytestvérét vette feleségül, veresége után megvakították, kolostorba zárták, és ott is maradt haláláig.) Sikeresen vette fel a harcot az Ibériai-félszigeten először megjelenő vikingek (normannok), de a mórok ellen is. A hagyomány szerint 844-ben, a Clavijo melletti csatában aratott győzelemnél, idősebb Szent Jakab apostol segítette a keresztény sereget az Omajjád - dinasztiából származó córdobai emír, II. Abd Al-Rahmán csapatai ellen, akikkel 846-ban és 848-ban is csatázott. Szigorúan, de igazságosan kormányzott, ezért az „igazság vesszőjének (pálcájának)” nevezték. Támogatta az építkezéseket.

Ramiro I de Asturias

II. (Tiszta, Szemérmes) Alfonz (759 – 842) Asztúria királya (791–842), a Kantábriai-házból. Nagyapja, I. (Katolikus) Alfonz és III. (Nagy) Alfonz mellett Asztúria legjelentősebb uralkodójának tartják. (A spanyol források szerint ugyanis III. Alfonz is Asztúria – és nem León – királya volt.) Uralma lendületet adott a reconquistának, azaz az Ibériai-félsziget móroktól való visszafoglalása folyamatának.

Alfonso II. de Asturias

Iñigo Arista, baszkul Eneko Enekones Aritza/Haritza/Aiza (790–851), a Pamplonai királyság megalapítója és első uralkodója (824–851). Apja birtokát és tisztségét Iñigo Arista örökölte. Anyja ezután másodszor is férjhez ment; második férje Mūsā ibn Fortún ibn Qasi, a Pamplonai királyság déli határán elterülő, (Tudela székhelyű) Banu Qasi taifa emírje lett. Gyermekük, Iñigo Arista féltestvére, Mūsā ibn Mūsā ibn Qasi követte apját az emírség élén, és a két féltestvér szoros szövetséget kötött a frank terjeszkedés ellen. Lehet, hogy Iñigo Arista féltestvére volt az a Mutarrif ibn Mūsā, Mūsā ibn Mūsā ibn Qasi öccse, Pamplona kormányzója is, akit 799-ben frank ügynökök gyilkoltak meg.

824-ben ő vezette a frankok elleni sikeres szabadságharcot, amivel sikerült kivívni Pamplona önállóságát. A harmadik roncesvalles-i csatában Pamplona, Aragónia és Tudela hadait összefogva megsemmisítő vereséget mért a frank hadakra, és elfogta a frankok mindkét vezérét. Ezután a felkelő nemesek királyukká választották, Iñigo Arista azonban formálisan továbbra is elismerte a córdobai emírt hűbérurának, ezért Córdobában „keresztény hercegnek” tekintették. Aznarnak rokonságukra tekintettel megkegyelmezett, Aeblust pedig II. Abd Al-Rahmán córdobai emírhez küldte; Aeblus a fogságban halt meg.

Uralkodására mindvégig a hintapolitika volt jellemző: országa függetlenségét úgy őrizte meg, hogy folyamatosan kijátszotta egymás ellen a szembenálló keresztény és muszlim hatalmakat.

Íñigo Arista de Pamplona

I. (Katolikus) Alfonz (spanyolul: Alfonso el Católico), (693 – 757) Asztúria királya (739–757), a Kantábriai-házból származó első asztúriai uralkodó. Apja, Péter, Kantábria hercege, a dinasztia innen kapta az elnevezését. A hagyomány a király ősei között tartotta számon Leovigild és I. Rekkared vizigót királyokat, a Kantábriai-ház azonban vizigót eredete ellenére már spanyol dinasztia volt. I. Alfonz a legendás Pelayónak, Asztúria első királyának (718–737) és feleségének, Gaudiosának a leányát, Ermesindát vette feleségül. Pelayo utóda, Favila, akit vadászat során egy medve széttépett, fiúgyermeket nem hagyott maga után, így kétévnyi uralkodását követően a sógora, I. Alfonz lett Asztúria királya.

I. Alfonz jelentős uralkodó volt, sikeresen harcolt a mórok ellen, kiterjesztette a kis keresztény királyság határait. Kihasználva a muszlim területek berber helyőrségeinek lázadását (741) bekebelezte Galíciát. Hadjárataival egészen a dél-asztúriai hegyekig eljutott, de mivel nem volt elég embere ezért nem tudta tartós ellenőrzése alá vonni az Asztúria és a Córdobai Emirátus közötti síkságot, amely ebben az időszakban csaknem néptelen volt. Vannak, akik őt tartják az Asztúriai Királyság tényleges megalapítójának.

Alfonso I. de Asturias

Don Pelayo (?–737) az Asztúriai Királyság első, legendás hírű uralkodója. Ismereteink szerint az araboknak a Hispániai-félsziget meghódítására irányuló, elsöprő erejű támadásának megindulását (711) követően, Pelayo a felbomlott Vizigót Királyság nemeseivel a félsziget északi részére, Kantábria hegyvidékére menekült, lázadást robbantott ki Munuza mór kormányzó ellen. Pelayót elfogták és túszként Córdobába hurcolták, de 717-ben megszökött és újra az asztúriai mór-ellenes felkelők élére állt. A lázadókat beszorították a Picos de Europa hegyei közé, mégis feltartóztatták a mór sereg erőteljes támadásait, a Monte Auseba-i csatában megfutamították a mórokat és megalapították az Asztúriai Királyságot, amelynek Pelayo 718-tól a haláláig, 737-ig, a királya lett. A királyi székhely Cangas de Onísban volt. 722-ben az arab hódítók – spanyol vonatkozásban ismertebb elnevezés szerint a mórok – ellen, Covadongánál jelentős győzelmet aratott. Ezzel biztosította az új királyság fennmaradását – Asztúriát a mórok soha nem tudták elfoglalni –, de el is indította a reconquistának, azaz a félszigetnek a móroktól való visszafoglalásának több mint hétszáz évig tartó folyamatát. Pelayo király a keresztény ellenállás fontos jelképévé vált a középkori spanyol történelemben és irodalomban.

Don Pelayo de Asturias

Wamba (643–688) nyugati gót király 672-től 680-ig. Recceswinth halála után az egybegyűlt nemesség egy előkelő gót férfiút, Wambát választotta meg királlyá, akit, bár eleinte vonakodott, a toledói érsek kent föl. Azonban Septimania grófja, Childerich és lakosai megint fellázadtak és magukkal ragadták a hegylakókat is. Wamba a bizánci eredetű Paulust küldötte ellenük. De csalódott benne, mert Paulus nagyravágyástól eltelve, a korona után áhítozott, s a helyett hogy a lázadást lecsendesítette volna, lángba borította az egész országot. A fölkent uralkodóhoz csak a papság maradt hű. Wamba e kedvezőtlen fordulat láttára tüstént fegyvert ragadott s késedelem nélkül a lázadás színhelyén termett. Leigázta a baszkokat, lecsendesítette Tarraconiát s egyenesen Septimaniába hatolt, hol heves ostrom után bevette Narbonne-t és azután bekerítette Nîmes-t, melynek falai közt vonta meg magát Paulus. Borzasztó tusa után bevette a várost s ellenfele a római amphitheatrum falai közé húzódva, kegyelemért könyörgött. Wamba trónon ülve és fegyveres katonáitól körülvéve felolvastatta előtte a toledói törvényt, mely a lázadók fejére halálbüntetést mért. Mindazáltal megelégedett azzal, hogy ráüttette a becstelenség bélyegét, vagyis lenyíratta haját s életfogytiglan börtönre kárhoztatta.

Wamba rendbe hozva Septimania ügyeit, diadalmenetben vonult be Toledóba. A menet élén a többi lázadókkal együtt megbecstelenítve, daróc-ruhában Paulus haladt, s hogy gyalázata még nagyobb legyen, fekete bőrből készített koronát nyomtak a fejébe.

A király ekként lecsendesítvén az országot, a hadszervezet újjáalkotásához látott. Fejlesztette a hajóhadat s kiterjesztette a védkötelezettséget. Elrendelte, hogy az egyháziak épp úgy tartoznak hadikötelezettséggel, mint a világiak. De a terhek, melyeket ezáltal a lakosságra rótt, sok ellenséget szereztek neki. Úgy látszik, az elégületlenek megbízásából járt el egyik rokona, Erwig, ki titokban álomitalt kevert a király poharába, s midőn ettől eszméletét vesztette, lenyíratta haját, barátcsuhába bujtatta s kolostorba küldötte, ahol hátralevő napjait leélte.

Wamba

Suinthila (588 – 633) nyugati gót király 621-től 631-ig. A jeles hadvezér kiűzte a görögöket Algarbiából és ekként az országot kormánybotja alatt egyesítette. Ám a papság segítségével megbuktatta Septimania grófja, Sisenand.

Suinthila

Leovigild (519 körül – 586) a nyugati gótok hispániai államának társkirálya 569-től, királya 573-tól haláláig. Az arianizmus híveként üldözte a katolikusokat. Egyike volt a birodalom legerélyesebb uralkodóinak, aki Spanyolországból kiszorította a görögöket, megfékezte a lázongó főnemességet, és visszaszerezte a királyságnak tekintélyét, a nyugati gótoknak Eurich király által összegyűjtött törvényeit megint érvényre emelte. Amikor fia, Hermenegild, az ariánus hitről letérve, a katolikusokat lázadásra ösztönözte, elfogatta s miután az ariánus hitre visszatérni vonakodott, 585-ben Tarragonában lefejeztette. Élete végén a szvévek fölött aratott diadalt. Ő volt a nyugati gótoknak utolsó ariánus hitű királya.

Leovigild

I. Eurich (440 körül – 484) a nyugati gótok királya 466-tól haláláig. I. Theuderich egyik fia volt. Nevéhez fűződik az első germán joggyűjtemény, a "Codex Euricianus", amelyet a római hivatalnokok vetettek papírra. Számos hadjáratot indított, és birodalmát a Loire-tól és a Rhône-tól egészen Hispániáig terjesztette ki. Elfoglalta Clermont-t és Auvergne városait.

Testvére, II. Theuderich meggyilkolásával jutott hatalomra Az ő uralkodása alatt jött létre a független gót állam. Uralma alatt bontották fel a vizigótok a szövetséget a Nyugatrómai Birodalommal. 468-ban pedig bevonult Hispániába is. Anthemius római császár hiába próbálta Riutimis britanniai király segítségével megállítani. Eurich elfoglalta Areverna városát, amelynek élén akkor Ecdicius, a rómaiak parancsnoka állt, majd 473-ban Arelatumot és Massiliát saját területéhez csatolta. Lényegében 477-re megteremtette nagybirodalmi álmát: létrehozott egy zárt gót hazát, melyet vizek határoltak és amely Gallia jelentős részét magába foglalta. Hispaniában a teljes északi rész, Tarraconensis provincia az Ebro folyónál a gótok kezére kerül.

Eurich is ariánus keresztény volt. Az arianizmust a gótok függetlenségével azonosította, a katolicizmust pedig a Római Birodalom uralmával. Bár nem üldözte a katolikusokat, de ha megürült egy püspöki szék, azt nem töltötte be.

Eurich

Ataulf (372 – 415) nyugati gót király 410-től haláláig. Elődje és sógora, Alarich Róma második megtámadásakor az ellencsászárrá tett Priscus Attalus segítségével a palotaőrség parancsnokává választatta Ataulfot, akit Alarich halála után a gótok új királyukul választottak, aki a Balt-nemzetségből származott, akárcsak elődje. Athaulf gót-hun és alán fegyvereseivel jelen volt Róma harmadik megtámadásánál és kifosztásánál, valamint Alarich halálánál is, mely akkor következett be, amikor éppen át akartak kelni Szicíliába és Afrikába, hogy gabonát szerezzenek. Egy vihar tönkretette a hajókat, ezért az új király lemondott a tengeri átkelés tervéről.

Észak felé indult, áthaladt Torinón és eljutott a Rhone deltájánál fekvő Arles városáig, majd a tengerparton vonult tovább Barcelona felé. A Pireneusokon át 412-ben elérte Toulouse-t, mely város a nyugati gót királyság első fővárosa lett. Bár Honorius császár minden tárgyalást elutasított Alarichhal, Athaulffal hajlandó volt egyezkedni. Kinevezte hadvezérré, és Galliába és Hispániába küldte, hogy a barbárok ellen hadakozzon. Galliában ekkor már csak a burgundok éltek, mivel a vandálok Andalúziába, az alánok Luzitániába, a svévek pedig Galiciába húzódtak. Athaulf nagyjából Dél-Gallia provinciát foglalta el, a Rhone és a Garonne, valamint a Pireneusok közti területet.

Athaulf 414-ben Narbonne-ban feleségül vette Galla Placidiát, Theodosius lányát és Honorius húgát. Galla Placidia igen szép és művelt volt és a gótok nagy becsben tartották. A korabeli szerzők írásai alapján valószínűsíthető, hogy házasságuk nem kényszerből köttetett, hanem szerelmi házasság volt. Ezek a szerzők Athaulfot is igen szép, intelligens gondolkodású férfinak írják le. Orosius részletesen leírta az esküvőt: Athaulf római ruhát öltött, Galla Placidia a főhelynek számító császári ágyon ült és ötven fiatal rabszolga hordta elé a nászajándékokat: ötven aranytálat, amik a Róma kifosztásából származó arannyal és drágakövekkel voltak tele. Mindeközben az Alarich által választott, majd trónjától megfosztott volt ellencsászár, Attalus nászdalokat énekelt.

Az akkori római császárok nem ellenezték a császári ház és a barbárok közötti házassági kapcsolatot, feltéve, ha a barbár előkelő ranggal és megfelelő kultúrával rendelkezett. Azonban Athaulf és Galla Placidia esküvője a császár engedélye nélkül ment végbe. Galla Placidiát egy patrícius, Constantinus szerette volna feleségül venni. Amikor tudomására jutott a házasság híre, elérte, hogy a császár és a gót király szakítson egymással. Athaulf válaszként újból császárrá tette Attalust. Constantinus megindult seregével Narbonne ellen, Attalust elfogták , Ravennába vitték, ahol a triumfuson gúnyolódtak rajta, majd a Lipari-szigetekre száműzték.

Athaulf ezután Hispániába ment, ahol a vandálokkal háborúzott "kincseit és a harcra nem alkalmas népet Barcelonában hagyva". 415-ben Galla Placidia fiút szült, de a gyerek hamarosan meghalt. Ugyanebben az évben Athaulfot is meggyilkolták. Jordanes így ír erről: "a vandálokkal sokáig hadakozván, a harmadik évben, miután Galliát és Hispániát meghódította, Euervulf kardjától meghalt, aki ágyékát átdöfte, minthogy termetén gyúnyolódni szokott". Egy domesticusa, azaz magánhadseregének katonája ölte meg ágyékon szúrva, mivel ennek előző urát a király megölette. Az ilyesfajta hűséggyilkosságok abban a korban igen gyakoriak voltak. A merénylet elkövetésében szerepe volt annak a Sarusnak, aki Alarich és Athaulf ellensége volt, mivel ő védte Ravennát, Honorius császár lakhelyét. Sarus egyben fivére volt annak a Sigerichnek, aki Athaulf halála után a gótok királya lett.

Athaulf az a barbár király volt, aki csodálta a római kultúrát, azonban a gótok egy radikális csoportja ellenezte a Rómával szembeni békés politikát. Orosius azt írta politikai elképzeléseiről, hogy "Erősen törekedett arra, hogy a római név eltörlésével az egész római területet gót birtokká tegye, és a gótok birodalmának nevezze el, vagyis Gothia legyen az, ami azelőtt Róma volt, és maga Athaulf az, aki azelőtt Caesar Augustus. Miután azonban többrendbeli tapasztalata bebizonyította, hogy sem a gótok nem élhetnek a római törvények alatt, sem az államban nem függeszthetők fel a törvények, amelyek nélkül nem állam az állam, úgy határozott, személyes dicsőségét abban keresi, hogy gót erőkkel helyreállítja és gyarapítja a római tekintélyt, és így az utókor előtt Róma helyreállítójaként szerepel, ha már nem lehetett Róma újjászervezője. Ezért tartózkodik a háborútól, ezért törekszik a békére, különösen, mivel felesége, Placidia rábeszéléssel és tanácsaival jó elhatározásokra indítja."

Halálakor a nyugati gót királyság majdnem egész Hispániát és Gallia kétharmadát magában foglalta, és területe utódai alatt még tovább nőtt.

Ataulf

I Sancha Leon királynőjéről sajnos nem találtam semmilyen infót. A talapzaton az áll, hogy 1000-ben halt meg.

Sancha I de León

I. (Nagy) Ferdinánd (1016 körül – 1065) Kasztília első királya volt, az uralkodó a Navarrai-házból származott.

I. Ramiro (1006 – 1063), aragóniai király 1007 előtt születhetett, a Jiménez-ház sarjaként, III. Sancho navarrai király és szeretője, Sancha de Aybar törvénytelen gyermekeként. I. Ramiro 1063. május 8-án, körülbelül 56 évesen hunyt el, miközben csapataival próbálta bevenni Graus városát.

I. Ramiro Aragóniai király

V. (Nemes) Alfonz (994 – 1028) leóni király (999–1028), aki a Kantábriai-házból származott. Jelentős szerepet játszott a királyság történetében. II. (Köszvényes) Bermudo fia és utóda. A gyermekként trónra lépő király kiskorúsága alatt régensként édesanyja, II. Bermudo második felesége, Elvira, a Lara-házbeli I. García Fernández, kasztíliai gróf lánya uralkodott. A gyermek V. Alfonz másik gyámja Menendo González portugál gróf volt. A leendő király alapos nevelést kapott; majd első felesége Elvira, Menendo González lánya lett.

V. Alfonz uralkodása kezdetén, 1002-ben, Calatañazornál a leóniak – a Kasztíliai Grófsággal és az akkor még Pamplonai Királyságnak nevezett Navarrával szövetségben – nagy győzelmet arattak a Córdobai Kalifátus kiváló hadvezére, a spanyolok által Almanzornak nevezett Abu Amir Muhammad Ibn Abdullah Ibn Abi Amir, ismertebb nevén Al-Hajib Al-Manszúr vezette mór sereg felett. (Almanzor a csatában kapott súlyos szemsérülése következtében megvakult és még ebben az évben meghalt.) A győzelemből alaposan kivette a részét Kasztíliának a Lara – házból származó grófja, Sancho García, akit egyes források I. Sancho grófként is említenek. A hispániai keresztény államok szövetsége által aratott győzelem azért volt jelentős, mert Almanzor halálával megszűnt a Córdobai Kalifátusnak az Almanzor vezette-irányította, 987/988 óta tartó támadássorozata.

V. Alfonz nagykorúsága elérésekor nagy energiával látott neki a mórok által az apja uralkodása idején feldúlt királyság újjászervezésének. Akárcsak apja, jelentős jogalkotási tevékenységet végzett, és hozzáfogott az Almanzor által feldúlt székhely, León városának újjáépítéséhez. Élete utolsó éveiben nekilátott a Leóni Királyság által korábban uralt, de Almanzor támadásai következtében elveszített területek visszaszerzésének. A mórok elleni harcok közben, a portugáliai Viseu ostroma során elesett.

Alfonso V. de Leon

A Lara-ház kiemelkedő alakja, Fernán González gróf (910–970) egyesítette a kasztíliai grófságokat, és ezzel ő lett az egyesített Kasztília első grófja (930–970). A grófi címet családjában örökletessé tette. Jelentős szerepe volt a mórok felett Osmánál aratott győzelemben és a simancasi diadalban is. Vele kezdődik Kasztília politikai története, jelentős függetlenedése a Leóni Királyságtól. Ettől kezdve Kasztília grófjai gyakran ellenséges viszonyban álltak egyre névlegesebb hűbéruraiakkal, a leóni királyokkal.

Fernán González de Castilla

A Kantábriai-házból származott II. Ramiro (898 – 951) leóni király (931–951) jelentős uralkodó volt a királyság történetében, amit előneve – Nagy (el Grande) – is tükröz.

Froilaz Alfonz elűzése (925) után a portugál területek többé-kevésbé névleges fennhatóságát kapta meg. Ramiro ekkor felvette a „portugál területek királya” címet, és ezzel névlegesen ő vált az első portugál királlyá.

931-ben, felesége halálakor bátyja, IV. Alfonz (897–933) az ő javára mondott le a trónról annak ellenére, hogy volt fia, Ordoño, a későbbi IV. Ordoño leóni király. IV. Alfonz kolostorba vonult, Ramiro pedig II. Ramiro néven León királya lett. Még ebben az évben foglyul ejtette Froilaz Alfonzt, majd megvakíttatta és kolostorba záratta.

A következő évben IV. Alfonz meggondolta magát, és vissza akart térni a trónra, II. Ramiro azonban legyőzte. Őt is elfogták, megvakították, és a következő évben meg is halt a fogságban.

II. Ramiro uralkodása idején szinte állandósultak a mórok támadásai a leóni királyság ellen, mivel a Córdobai Emirátus ura, az Omajjád dinasztiából származó, rendkívül energikus III. Abd Al-Rahmán (891–961), aki emírként 912-től 929-ig, majd kalifaként 929-től 961-ig uralkodott, uralma alatt élte fénykorát a mór állam; ekkor lett az emirátusból Córdobai Kalifátus. II. Ramiro azonban szövetségre lépett Navarrával (amit ekkor még Pamplonai Királyságnak neveztek) és Aragóniával, így eredményesen vette fel a harcot a mórokkal: több nagy győzelmet aratott III. Abd Al-Rahmán, illetve seregei felett. Sikereinek következményeként a Duero folyó lett a Leóni Királyság határa.II. Ramiro Kasztília önállósodási törekvéseit azonban nem tudta megfékezni.

II. Ramiro de Leon

A Kantábriai-házból származó II. Ordoño (873 – 924) először Galícia királya (910–924), majd León királya (914–924) volt. Apja III. (Nagy) Alfonz, Asztúria királya, akinek II. Ordoño volt a legtehetségesebb fia. II. Ordoño még galiciai királyként 913-ban visszafoglalta Évorát, és ezzel minden korábbinál délebbre szorította a mórokat. A leóni királyság trónjára 914-ben bátyja, a gyermektelen I. García halála után került. 916-ban, Talavera mellett vereséget szenvedett a móroktól, majd szövetkezett a Ximena-házból származó I. Sanchóval, Pamplona/Navarra királyával, és 917-ben San Esteban de Gormaznál fényes győzelmet aratott a mórok felett. 918-ban, a valdejunquerai csatában ismét a mórok győztek, és a király ezután kivégeztette a felelőssé tett kasztíliai grófokat. Később egy sikeres támadással megszerezte a móroktól La Rioja területét, királysága azonban továbbra is sokat szenvedett a mórok támadásai miatt. A mórok kemény ellenfeleknek bizonyultak: a Córdobai Emirátus az Omajjád-dinasztiából származó, rendkívül energikus III. Abd Al-Rahmán uralma alatt élte fénykorát; ekkor lett az emirátusból Córdobai Kalifátus.

II. Ordoño de León

III. (Nagy) Alfonz (848 – 910) aki valamennyi forrásmunka szerint nem León, hanem Asztúria királya volt, 866-tól 910-ig uralkodott. A Kantábriai-házból származott, I. Ordoño asztúriai király fia és utóda.

Amint arra a „nagy” jelző utal, rendkívül jelentős uralkodó volt a királyság történetében. Miután az utódlásért folyó küzdelemben elnyerte a trónt, Oviedóból a római kori városba, Leónba tette át királyi székhelyét. Alfonz arra törekedett, hogy visszaállítsa a vizigót királyságot. Uralkodása kezdetén az akkor még Pamplonai Királyságnak nevezett Navarrával szövetségben vezette a mórok elleni hadjáratait. 871-ben meghódította Coimbrát és Észak-Portugáliát, Kasztília egy részét, továbbá biztosította a León feletti fennhatóságát, megduplázta Asztúria területi kiterjedését. Később azonban a baszk tartományokkal kapcsolatos konfliktus miatt szakított Navarrával, és formálisan vazallusává tette.

Elsősorban a királyság határvidékén több, mórok támogatta felkelést kellett levernie. 898-ban Grajal mellett, 904-ben Zamora mellett nagy győzelmet aratott a mórok felett, ezek hatására időnként még császárnak is neveztette magát. A mórok vereségét elsősorban az okozta, hogy a Córdobai Emirátusban a berberek lázadása belvillongásokat okozott, az emirátus meggyengült, így Alfonz hódításaival szemben a mórok nem tudtak fellépni. Uralkodásának végén elfoglalta Zamorát és Burgost is, délről származó menekülteket telepített az országba.

Nemcsak a mórokkal kellett azonban szembeszállnia. Már a 890-es évek végétől folyamatosan szembesült fiai, García, Ordoño és Fruela lázongásaival. A testvérek nem csak a nemesség egy részének, hanem édesanyjuknak, Jimenának a támogatását is élvezték.

III. Alfonz végül belefáradt a fiaival való konfliktusba. A polgárháború elkerülése céljából engedett a feudális nemességnek, 910-ben lemondott a három fia javára, és felosztotta köztük a birodalmát. Még ebben az esztendőben elhunyt.

Alfonso III de Asturias

I. Szőrös Wilfred (?-897), Barcelona grófja: 878-tól 897-ig.

Wifredo el Velloso

I. Ordoño (821 – 866) Asztúria királya (850–866). A Kantábriai-házból származott, I. Ramiro fia. I. Ordoño szinte uralkodásának egész időszakára a királyság külső ellenfeleivel való harcok nyomják rá a bélyeget. 856-ban vissza foglalta a móroktól León városát. 859-ben a kalandozó vikingeket (normannokat) győzi le, 863-ban pedig, szintén tengeri csatában, a mórokat. Még 859-ben legyőzte Albaida (ma: Albelda de Iregua) mellett a zaragozai mór kormányzót, Musa ibn Musát. A baszk tartományok feletti fennhatóság kérdésében összetűzésbe került a feltörekvő Navarrai Királysággal, amit ekkor még Pamplonai Királyságnak neveztek. A források általában jó uralkodónak tartják.

Ordoño I de Asturias

A Királyi palota

A Királyi palota előtt épp lovasrendőrök voltak, azt nem tudjuk mi célból.

Egy lovasrendőr lova

Szintén a Plaza de Orientén található a Noval tizedes emlékére állított szobor, aki 1909-ben halt meg az afrikai háborúban, amikor értesítette társait az ellenség csapdájáról. A szobor a valenciai Mariano Benlliure munkája. Az emlékmű Lius Novalt ábrázolja fegyverével a vállán, mögötte egy női alak egy zászlót lobogtat. A talapzat egy csatajelentet ábrázol kőbe vésett figurákkal.

Noval emlékmű

Cabo Noval szobra

A Királyi palotától a Betűk kerülete /Barrio de las Letras/ felé sétáltunk.

A Betűk kerülete nevét a 16. és 17. században kiemelkedő irodalmi tevékenységnek köszönheti. Ezen a területen lakott néhány legkiemelkedőbb író a spanyol aranykorban, mint Miguel de Cervantes, Quevedo, Góngora (aki ugyanabban a házban élt, mint Quevedo) vagy Lope de Vega és a bálványozott Marta Nevares. A kerület egyik leghíresebb utcája a Calle de las Huertas.

Calle de ls Huertas

Egy írás a Betűk kerületében

Egy bolt kirakata

Álvaro de Bazán emlékműve a madridi Plaza de la Villa téren található. 1891-ben avatták fel a szobrot. Mariano Benlliure szobrász készítette márványból és bronzból. Álvaro de Bazán spanyol admirális, Santa Cruz márkija volt, aki az 1571-es Lepantói csatában a Szent Liga hajóhadának tartalékát vezette, később pedig részt vett a spanyol Armada felállításában.

A Plaza de la Villa Álvaro de Bazán szobrával

Álvaro de Bazán szobra

Egy ajándékboltban

A Calle de la Almudena sarka

A Toledoi kapu /Puerta de Toledo/ 1816-1827 között épült diadalkapu, amelyet annak emlékére emeltek, hogy VII. Ferdinánd 1814-ben hazatért a francia fogságból.