Földünk szépségei: Franciaország, Provence - 4. rész - Aigues-Mortes és Saintes-Maries-de-la-Mer

2019/05/11-2019/05/21.

Franciaország - Provence

5. nap

A Camargue Nemzeti Park területén

Franciaország egyik legnevesebb területe a Camargue vidék, mely a Rhône folyó ágai közt fekszik. A terület legnagyobb részét mezőgazdasági termelésre használják, zöldség- gyümölcs- és rizstermesztésre, valamint állattenyésztésre. A Salin-de-Giraud-tól délre csaknem az egész területet szalinák, azaz sóbányák foglalják el.

A Camargue mindenekelőtt természetvédelmi területként ismert, mely több mint 400 fajból álló madárvilágnak ad otthont, pl. falmingók. Nagyon híresek a fehér camargue-i lovak vad csordái, melyek csak itt élnek, valamint a camargue-i bikák, melyek szintén híres turista attrakciók. Ezeket a vértelen bikaviadalokban /Course camarguaise/, Provance arénáiban használják. Húsuk a /taureau, vagy toro/ a provanszi konyha specialitása. A lovak és a bikák a szabadban élnek, de van tulajdonosuk és ennek megfelelően bélyeget kapnak, ilyen értelemben nem vadon élő állatok.

Ha valakit érdekel, hogyan éltek a Camargue vidék pásztorai a régi időkben, azoknak Arlés városában a Museon Arlaten kihagyhatatlan látnivaló, ahol képet kaphatunk nyomorúságos életükről. A pásztorok cabanekben, apró, nádfedeles kunyhókban szűkölködtek, melyeket itt-ott még ma is lehet látni.

Nekünk sajnos csak ez az 1 nap volt betervezve a Camargue-i Nemzeti Park területén és nem jutott túl sok mindenre idő. Egy bakancslistás hellyel kezdtünk, az Aigues-Mortes-i rózsaszín tavakkal, amit mindenképp látni akartam és amiben nem is csalódtam.

9 óra környékén indultunk el, a GPS-be a Salin d’Aigues-Mortes-t írtuk be, ami pont oda vitt minket. Avignontól kb. 1 órányira található. Út közben, mikor már a Camargue vidékére értünk, csináltam néhány képet az autóból. A táj valóban egyedi volt, nem túl látványos, de mindenképp különbözött Franciaország eddig látott területeitől. Az út mentén rengeteg vizes parcellák voltak, ahol nem, ott pedig valamilyen növényt, pl. szőlőt termesztettek.

Egy vizes parcella

Szőlőültetvény

Sóhalmok egy körforgalomban

Aigues-Mortes

A rózsaszín tavak Aigues-Mortes település mellett találhatók, nem kell teljesen elmenni a városig, mi nagyon hamar megtaláltuk. A tavak sajnos egyénileg nem látogathatók, csakis szervezett vezetés keretében, amire a legegyszerűbb mód, ha veszünk egy jegyet a kisvonatra a látogató központban. Ez 10,20 euróba kerül. Főszezonban, júliustól célszerű előre lefoglalni a jegyet, amit a hivatalos weboldalukon lehet megtenni. A parkolás a látógató központban ingyenes.

Mikor megérkeztünk épp bent állt a kisvonat, le is fotóztam. Egy gyors reggeli után a magunkkal vitt kajából, bementünk jegyet venni. Kicsit csalódottak voltunk, mert a hölgy közölte, hogy a következő vonat 2 órakor indul. Június végéig ugyanis 11:30 után van egy 2 órás szünet. Ezt célszerű figyelembe venni, ha ebben az időszakban megyünk. Nem tudtunk mit tenni, rábólintottunk a 2 órás indulásra. A hölgy mondta, hogy a jegyeket azért megvehetjük most is, ezzel a lehetőséggel éltünk is. Aztán szétnéztünk a kis ajándékboltban, majd besétáltunk Aigues-Mortes-be addig szétnézni.

A weboldaluk szerint egyébként más lehetőség is van látni a tavakat, pl. biciklivel vagy gyalog, de az utóbbira mindenképp előzetesen kell helyet foglalni. /Lehet, hogy a biciklire is./ Olvastam néhány véleményt a vonatos megoldásról és valaki azt írta, hogy nagyon borzasztó és hogy alig látni valamit belőle, stb., ezért kicsit féltem tőle, de mivel biciklink nem volt, más megoldás szóba sem jöhetett. Így utólag azt kell mondjam, hogy teljesen rendben volt, semmi baj a vonatal, azon kívül, hogy nem túl kényelmes és eléggé ráz. Viszont én teljesen jól láttam belőle, a fontosabb helyeken pedig megáll és nyugodtan lehet fényképezni is.

A kisvonat

Épület a látogató központ mellett

Aigues-Mortes jó 20 percre volt gyalog a látogató központtól, de sebaj, volt időnk. Út közben lefotóztuk a La Baleine névtáblát. Ez a cég dolgozza fel az itt bányászott sót és hozza forgalomba.

Út közben is találkoztunk egy vonattal, ami üresen ment

Nem nagyon akartunk a főutca mellett sétálgatni, úgyhogy letértünk egy párhuzamos útra, ahol néhány ház mellett haladtunk el.

Végül csak vissza kellett mennünk a főútra, mert csak ott tudtunk elmenni. A Rhône folyó csatornája mellett mentünk végig.

A Rhône folyó csatornája

Egy étterem, ami most üresen állt

Aigues-Mortes várfallal körülvett városa már messziről is felhívja magára a figyelmet. Várfala több mint hétszáz esztendeje védi az Aigues-Mortes-ben élőket. A holt vizek városának is nevezik, mert a tengertől 6 km-re található, de a 13. században tengeri kikötőnek épült. A szabályos, hatalmas kiterjedésű, téglalap alakú vár, valamint a várost körülvevő fal mindmáig sértetlen maradt. Az erődnek köszönhetően épp úgy néz ki a hely, mint 700 éve, vagyis mintha megállt volna az idő a falain belül.

A város első tornyát, a Matafère-tornyot 791-ben építették a mocsárban a halászok és a sómunkások biztonságáért és a tájékozódáshoz. Maga a fal pedig az 1200-1300-as években épült meg.

A Matafère-torony

A városfal mellett jobb kézre terülnek el a sőmezők és már innen is lehetett látni néhány sókupacot. A rózsaszín tavak sajnos innét még nem látszanak, viszont kiépített hidakon lehet sétálgatni a víz mellett, ha valakinek kedve van hozzá. Nagyon nyugodt és békés a környezet.

Kicsit benéztünk a városfal mögé is, de nem volt túl sok időnk, hamarosan vissza kellett mennünk a látogató központba.

A látogató központ bejárata előtt lefotóztuk az egyik képet, amivel hirdetik ezt a vonatos túrát. Azon nagyon szép rózsaszínnek látszott a víz, már nagyon kíváncsiak voltunk, hogy a valóságban milyen.

Plakát a Látogatói központ parkolójának bejárata előtt

Amikor visszamentünk a kisvonat indulási helyéhez még volt egy kis időnk, de már egy pár ember várakozott a beszálláshoz. Beálltunk mi is a sorba, nehogy az utolsók között kelljen beszállnunk és ne tudjunk helyet választani magunknak. Mindenképp elől akartunk ülni, hogy ne nagyon legyen senki útban, ha fotózni akarunk. Ez sikerült is, sikeresen kiválasztottunk a nekünk tetsző helyet.

A parkoló

Végül elindultunk. A vonatot egy idős férfi vezette, én ugyan nem tudok franciául, de a tájszólása még nekem is feltűnt. Végig mondta az út során hangosbemondón, hogy épp mit láthatunk, sajnos csak franciául, úgyhogy egy kukkot sem értettünk belőle.

Egy flamingó kutat élelem után

Ezen a területen található Európa egyik legnagyobb sómezője. A vonatos kirándulás során láthatjuk a rózsaszín sómezőket, a fehér sóhegyeket és természetesen a flamingókat. A túra egyébként hivatalosan 1 óra 15 percig tart, de szerintem kicsivel több idő volt, bár nem néztem az órát.

Az elején még csak kék tavakat láttunk, de nemsokára feltűnt a szemünk előtt a rózsaszín csoda, és ez még csak a kezdet volt.

Megérkeztünk a kisvonat első megállójához, ahol ki is szállhattunk és felsétálhattunk egy sóhegy tetejére, ami kilátóként szolgál.

Sóhegy-kilátó

Innen nézve mintha nem is a Földön lennénk

Fölülről elég jól be lehetett látni a területet. Több tó is volt, parcellásan elhelyezkedve egymás mellett, némelyiknek hagyományos kék színe volt, de a rózsaszín tényleg rózsaszínnek látszott, nem csak mintha olyan lenne. Volt amelyik erősebb, volt amelyik halványabb árnyalatban, de egyértelműen rózsaszínűek voltak.

10-15 perces szünet után visszaültünk a vonatba és folytattuk tovább a túrát. A sóbánya rövid története i.e. 4. századra vezethető vissza, amikor Peccius ókori római mérnök az első sótermelő medencéket kialakította. Az általa létrehozott lepárló területeken folyamatos volt a termelés a középkorban és már mintegy 17 sóüzem működött. A 19. század közepén pedig a sok kis sólepárló medence tulajdonosai egy Montpellier-i kereskedővel társulva végül közösen alapították meg a Salin du Midi-t /Déli sólepárló medencék/, ami a mai napig az egyik legnagyobb sóüzem Európában.

A szokatlan színt egyébként baktériumok okozzák, amik sós vizekben élnek. Ezek az ú.n. halobaktériumok /sóbaktériumok/, amik mellett a Dunaliella salina nevű mikroalga is megtalálható. Ezek együtt adják a tó színárnyalatát. Színe ellenére a víz minősége tökéletes, akár fürödni is lehetne benne, de természetesen az itt tilos. Ezeket a rózsaszín tavakat különösképpen kedvelik a flamingók, akik az algákkal teli rákokat eszik, az ő tollukat is ez színezi meg rózsaszínűvé. A víz sótartalma kb. 10-szer nagyobb az óceánok vizénél.

Ismét megálltunk, de most nem szállhattunk ki, csak a vonatvezető, aki ezúttal a vonatból kiszállva mesélt nekünk a területről.

Itt látszik, hogy a só kicsapódott

A harmadik és egyben utolsó megálló a sómúzeumnál volt, ahol talán a legszebb tavakat láthattuk. A sómúzeumot is meg lehetett nézni, ahova a belépő ingyenes. Sajnáltam, hogy nem vittem magammal üvegcsét, amibe egy kis vizet meríthettem volna emlékül.

Itt látszik a só a vízben

A múzeum nem túl nagy, de vannak benne érdekes dolgok. Nem csak kiállított tárgyak voltak, termékeket is lehetett vásárolni, volt itt mindenféle ízesítésű só. Egy kis zacskóval mi is vettünk, ízesítés nélkülit.

Sóvonat

A Camargue sómezői maketten

A múzeum előtt

A túra lassan a végére ért, visszaültünk a vonatba és elindultunk visszafelé. Nekem úgy tűnt, hogy nem pont ugyanazon az útvonalon mentünk, amin jöttünk, de lehet tévedek. Visszafelé láttunk flamingókat is.

A flamingóknál is megálltunk pár percre /kiszállni nem lehetett/, így sikerült őket lencsevégre kapnunk.

Aigues-Mortes - városnézés

A túra után visszasétáltunk a városba, az autót otthagytuk a parkolóban, de elvileg 6-kor zártak és addigra vissza kellett érnünk. Nem igazán volt ez így szabályos, gondolom nem hagyhattuk volna ott, de a délelőtti séta során megnéztük a parkolóárakat a városfal mellett és kicsit sokalltuk. Mindennemű feltűnőséget mellőzve kisompolyogtunk gyalog, de nem foglalkozott velünk senki. Na meg azt is gondolhatták, hogy későbbre van jegyünk és addig elmegyünk sétálni.

A városfalat kívülről már láttuk, most megnéztük a fallal körülvett várost belülről is. A város valószínűleg már Caius Marius római hadvezér korában állt, i. e. 100 körül és már abban az időben is fontos szerepet töltött be a sókitermelés. A városfalat azonban csak a középkorban építették.

A fal egyik bejárata belülről

Az óvárosból teljesen ki vannak tiltva az autók, csak a városfal belső szélén mehetnek körbe, ott le kell parkolniuk, de azt is csak a helyiek. A turisták csak a városfalon kívül parkolhatnak.

A Saint-Louis tér a város turisztika szíve. Ennek a térnek a közepén áll Saint-Louis emlékműve. Ha jól tudom ő volt IX. Lajos néven Franciaország királya. Ő testesítette meg a keresztény lovagkirály eszményét, két keresztes hadjáraton is részt vett, heroikus erőfeszítésének és állhatatosságának köszönhetően hamarosan szentté avatták. Uralkodása alatt Franciaország virágzott.

Saint-Louis tér

Saint-Louis emlékműve

A Notre-Dame-des-Sablons gótikus templom valószínűleg a 13. század közepén épült, Saint-Louis uralkodása idején. Több felújítási munkálatokon is keresztül ment a századok során, a legutóbbi, a 20. század 2. felében volt, ami egy hagyományos középkori templomot eredményezett. A templomban Szent Lajos szobra is megtalálható.

Notre-Dame-des-Sablons

Fel akartunk menni a várfal tetejére, de ez nem volt ingyenes és amikor megláttuk mekkora sor áll előtte, inkább lemondtunk róla.

A pálmafákkal beültetett Place de la Viguerie tér igazi mediterrán hangulatot áraszt. Itt található a Postahivatal is, valamint egy templom, a Chapelle des Pénitents Gris /Szürke Bűnbánat Kápolnája/.

Place de la Viguerie

Chapelle des Pénitents Gris

A párhuzamos utcákon az egész óvárost könnyű lenne bejárni, de sajnos arra nem volt időnk, hogy az egészet végigsétáljuk. Még tettünk pár kört, majd elindultunk a városfal kijárata felé.

A falu nagyobb terein rengeteg ember volt, viszont ezekben a kis utcákban, távolabb az éttermekkel és boltokkal telezsúfolt helyektől, nagyon nyugodt és csendes volt minden.

A Tour de Constance /Constance torony/ egy Protestáns női fogolynak állít emléket. Marie Durand 38 évig volt fogoly ebben a toronyban, az ő és a többi lázadó történetét ismerhetjük meg, ha meglátogatjuk a tornyot.

Tour de Constance

Visszasétáltunk az autóhoz és elindultunk Saintes-Maries-de-la-Mer felé. Út közben láttunk legelésző bikákat, de sajnos kicsit későn kaptam elő a gépet és nem lett túl jó a kép. Viszont addig nem szívesen mentem volna el a Camargue vidékről, amíg bikákat nem látok.

Végre láttuk a híres Camargue-i fehér lovakat is. Vadon élő példányokkal sem lehetetlen összefutni, azonban nagyrést van tulajdonosuk. Ezen a területen a tél hideg, a nyár viszont nagyon forró, ezért ezek a szélsőséges irőjárások nagyon strapabíró lovakat hoztak létre. Ezeknek az állatoknak napjainkban kizárólag a Camargue nyújt otthont. A camargue-i ló emberemlékezet óta a helybéli marhahajcsárok hátaslova. Ezeket épp befelé terelte a gazdájuk, tehát biztos hogy nem vadon élőek voltak.

Kicst odébb ismét feltűntek a fehér lovak, de ez is olyan volt, mintha egy birtoknak lett volna a gazdasága. Azt sajnáltam, hogy olyanokat nem láttunk, amik tényleg vadon éltek.

Egy tipikus camarguei kis ház

Hangulatos út Sainte-Maries-de-la-Mer felé

Saintes-Maries-de-la-Mer

A Camargue fővárosa, Saintes-Maries-de-la-Mer a Földközi tenger partján fekszik. Neve abből ered, hogy a két Szent Mária, vagyis Idősebb és Ifjabb Jakab apostol egyaránt Mária nevű édesanyja itt szállt partra. Minden év május 24-én itt tartják a nemzetközi cigány búcsút. Az eseményre a világ minden tájáról érkeznek cigányok, hogy imádkozzanak a cigány nép patrónájához, Szent Sárához, és részesei lehessenek egy nemzetközi kulturális találkozónak.

A parkolással meggyűlt a bajunk. Találtunk több parkolót is az út szélén, de ki volt írva, hogy fizetős, csak éppen automatát nem találtunk, hogy jegyet vegyünk. Így nem mertük megkockáztatni és inkább tovább keresgéltünk. A parkolók tele voltak cigány karavánokkal, akik valószínűleg a zarándoklat miatt voltak itt. Végül a tengerpart mellett találtunk egy nagy parkolót, ahova szintén ki volt írva, hogy fizetős, de automata sehol. A többi kocsin se láttunk parkolójegyet, úgyhogy megkockáztattuk és otthagytuk az autót. Én viszont nagyon nyugtalan voltam, féltem hogy megbüntetnek.

A parkoló

A parkoló pont a bikaviadal aréna mellett volt. Kicsit másabb, mint a spanyol arénák, de azért jól nézett ki.

Bikaviadal aréna

Csináltunk néhány képet a tengerről éa a partról, majd körbejártuk az arénát.

Az aréna bejáratának környékén két bikaszobor található, az egyik egy aréna palánkja mögül próbál kitörni, a másik pedig rohanás közben ábrázolja az állatot.

A palánk mögül kitörni készülő bika nem más, mint Volvo, aki rendkívül híres volt a Camargue vidéken. Az itt tartott bikaviadalokon nem ölik meg a bikákat, azok csak különböző vértelen játékokban vesznek részt.

Az aréna

Plakát az aréna falán

Egy másik plakát

A másik bikaszobor

Elindultunk a belváros irányába. Nekem nagyon tetszett a város, volt egy különleges, már-már falusias hangulata.

A camarguei ló nagy tiszteletnek örvend errefelé, nem véletlen, hogy szobor formájában is megörökítették egy körforgalom közepén. Azonban ezzel a lóval nemcsak pusztán a camarguei lovaknak tisztelegnek, hanem René Guillot, a Fehér sörény /eredeti címe Crin-Blanc/ írójának is. A mű főszereplője egy csodálatos vadon élő camarguei fehér ló, akit egy napon az emberek befognak. Csak Folco, egy kisfiú érti meg a ló szabadság iránti vágyát és ezáltal sikerül neki megszelídíteni. A fiú és a ló közt különös barátság szövődik.

Fehér Sörény

A ló szobrától nem messze áll Mireille szobra, egy másik irodalmi mű főszereplője. A Frédéric Mistral által írt, Mireille /provenszáliul Mirèio/ c. eposzban Vincent és Mireille, a szép provence-i lány szerelmát írja le. Charles Gounod 1863-ban operát írt belőle. Mistral nemcsak hogy felhasználja az alkalmat, hogy a provanszál nyelv ügyét előremozdítsa, de a tartomány kultúráját is bemutatja, különösen Saintes-Maries-de-la-Mer vidékét.

Mireille szobra

Mireille egy gazdag parasztlány találkozik Vincent-el, egy szegény kosárfonóval és egymásba szeretnek. De különböző társadalmi hátterük miatt szerelmük reménytelen. A szülők nem engedélyezik az esküvőt, ezért Mireille kétségbeesetten elmenekül otthonról. Egy nyári nap Camargue fővárosába, Saintes-Maries-de-la-Merbe megy, hogy kérje a szenteket a szülei döntésének megváltoztatására. Az utazás során napszúrást kap. Az út végén megjelennek neki a szentek és megmutatják neki a másik világ boldogságát. Ő és Vicente volt Provence Rómeó és Júliája. Az emlékművön egy rövid idézetet olvashatunk a műből.

A belváros közepén egy erődített templom található. Ez templom a május 24-én és 25-én tartandó zarándoklat ünnepségének helyszíne.

Erődített templom

Az árusok már sok helyen pakoltak el, de néhol azért még nyitva voltak és sikerült szétnéznünk az ajándékboltokban is. Sokmindent tudnék ilyen helyeken vásárolni, néha nehéz visszafogni magam.

Visszamentünk a parkolóba, mert kicsit nyugtalanok voltunk a parkolás miatt, de nem volt rajta semmilyen büntetőcédüla. Ekkor megnyugodtunk és sétálgattunk még egy kicsit a tengerpart puha homokjában.

A kikötő

Az aréna a partról nézve

A tengerpart homokja annyira finom szemű és puha volt, nagyon tetszett, nem bírtam megállni, hogy ne hozzak belőle haza egy kicsit emlékbe. Árpád barátunk kisegített egy kis üvegcsével, mert ő mindig gondol mindenre helyettem is. A homok mellé néhány kis kagylót is gyűjtüttem, jól mutatott az üvegben a homok tetején. Még mielőtt visszamentünk volna Avignonba, arra gondoltunk, előbb eszünk egy palacsintát. Visszasétáltunk a városközpontba és kerestünk egy palacsintázót. Nem volt nehéz, Franciaországban szinte minden sarkon van egy.

Homokgyűjtés

Már jócskán beesteledett mire visszaértünk Avignonba, de nagyon tetszett ez a mai nap. Sajnálom, hogy csak ezt az egy napot tudtuk eltölteni a Camargue vidéken. Remélem egyszer még visszatérünk!

Földünk szépségei

Oldalak

2019. szeptember 4., szerda

Franciaország, Provence - 4. rész - Aigues-Mortes és Saintes-Maries-de-la-Mer

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése